Tranquility Prológus

PROLÓGUS

Egy sötét sikátorban vagyok. Fogalmam sincs hány óra lehet, de szerintem jóval elmúlt éjfél. Ezt az is bizonyítja, hogy az utcák kihaltak, sehol egy lélek sem. A fekete aszfalt visszatükrözi az út mellett lévő lámpák fényeit, a magas, téglaházak kisértetiesek ahogy az éj sötétjében állnak magányosan. Az ablakokban egy kis fény sincs, mindenki alszik. Ahogy a levegőt kapkodom futás közben azon tűnődöm hova bújhatnék, vagy menekülhetnék, vagy...bármi. Az agyam ki van kapcsolva, nem tudok józanúl gondolkodni, teljesen kábúlt vagyok a félelemtől. A lábaim maguktól teszik meg a lépteket, menekülve, menekülve valamitől amit már elfelejtettem. Vagy csak nem vagyok képes visszaidézni. A fülemben hallom a szívem heves dobogását, az oldalam szúr, és a tüdőm rettentően fáj, a kevés és szaggatott levegővételektől. Muszály megállnom, csak egy percere, nem bírom tovább. A térdemre teszem a kezem és a fejemet lehajtva próbálok koncentrálni. A szememet szorosan bezárom, hogy már fáj. A légzésem még mindig szabálytalan, az utca még mindig teljesen kihalt meg sötét, és ő még mindig követ. Furcsa neszt hallok a hátam mögött. Nem merek megfordulni, de nem is kell, hogy rájöjjek a nyomomban van, hallom a lépteit, de...de ez nem egy ember léptei, nincs egyedül. A rádöbbenéstől mintha fejbecsaptak volna, elkezdek szédülni. Képtelenség. Nem tudok elmenekülni tőlük. Nem bírok megmozdulni, sem a félelemtől, sem a fáratságtól. Újra hallom a lépteket melyek már nagyon közel vannak hozzám, és a vérfagyasztó röhögéseket, beszólásokat. De én nem hallok mást csak szabájtalan dobogást a fülemben. Valamit kiabálnak, de képtelen vagyok kivenni, hogy mit. Próbálom a lábaim futásra biztatni, de meg sem moccanok...Hirtelen egy kéz csavarodik a derekam köré és valami meleg levegő csiklandozza a bőrömet és fülemet. A szemem kitágúl, majd teljes erőmből hátraverek a könyökömmel. Halk nyögés én pedig újból rohanni kezdek. Futok céltalanúl, csak ismételgetem, hogy „Ne, ne állj meg!” A könnyeimtől homályosan látok, mardossák a szemem és a torkomban gombóc keletkezik amitől nem jön ki hang a torkomon. Bár ha meg is tudnék mukkani kevés lenne rá az esély, hogy valaki meghallja és még kevesebb, hogy valaki a segitségemre siet. Ennyi. Végem van. Egy hatalmas, romos, elhagyatott épület állja az utamat és az egyetlen szabadulási lehetőségem a hátamnál van, a visszavezető út, ahonnan jöttem és ahol a fekete alakok közelednek felém. Zsákutcába kerültem. A falnak támaszkodom és hagyom, hogy a könnyeim áztassák az arcom. Remegő kézzel veszem ki a telefonom a farmeremből, de még mindig le van merülve, nem történt csoda, nem indúlt be. Leengedem a karom és lehunyom a szemem már nem tudva mit is tehetnék. Mielőtt azok az eberek , a követőim, elérhettek volna, egy kéz ragad meg és húz be az elhagyatott ház kettétört ajtaján. Mielőtt sikolthatnék az a valaki lefogja a szám, de nem, nem a kezével. Meleg ajkait az enyémre szoritja. Nem tesz semmit, csak a ajkaimon tartja az ővéit, hogy meg nem mukkanjak. Ha ez lehetséges a szivem még hevesebben kezd el verni, és mint valami háttérzajt, hallom a követőim kiváncsi kérdéseit. Majd egy idő után elhalnak a hangok és a léptek is eltávolodnak. A megmentőm leveszi a száját az enyémről és csak ennyitt mond: „Bocs”. A fejem fáj, semmin nem tudok már gondolkozni, sajog mindenem, de ez a különös alak annyira meglepett, hogy elfeljtettem minden fájdalmat és félelmet. Felemelem a fejem, hogy rá tudjak nézni, de sötét van és csak a körvonalát látom. Mintha valmi palást lenne rajta, mint a mesékben a hercegeken, te jó ég, mennyire ijedhettem én meg? Szerintem megőrűltem. De nem, tényleg az van rajta, egy feket palást, vagyis azt hiszem fekete, ebben a sötétben nehéz lenne megmondani, és egy kapucni féle van a fején ami eltakarja a fél arcát. Csak a száját látom a gyér fényben ami pár pillanattal ezelőtt még az én ajkamon pihent. Ahogy rájövök mi is történt érzem, hogy az arcomba szökik a vér és elkapom a fejem. A szemem sarkából látom, hogy az idegen mintha csak megtudta volna mire gondolok, halványan félmosolyra húzza a száját, majd megfogja a kapucniát és lassan elkezdi felemelni, láthatóvá téve az arcát. Már majdnem teljesen lehúzta, a kevés fényben kezdett kirajzolódni az arcvonala, de mielőtt megláthattam volna, ki is ő,... felébredtem.